Élet a farmon egy nő szemén keresztül
Amikor nőként a vidéki életet választottam, tudtam, hogy nem lesz könnyű sem fizikailag, sem pedig lelkileg.
Korábban igyekeztem megtalálni az egyensúlyt a munka és kreatív tevékenységek között, de a kis családi farmunkon az élet rengeteg új tanulnivalót és rutintevékenységet is hoz magával, így egyszer csak azt vettem észre, hogy állandóan talicska, lapát, ágvágó van a kezemben és kezd kikopni belőlem az a lágy és táncoló nő, aki imádja a kreativitást, sokszor áll meg megélni a pillanatokat és szép ruhákban pörög-forog, élvezve minden egyes mozdulatot.
A napjaim, gondolataim mind-mind az állatok és a növények körül forogtak.
Amikor az esőt esőnek láttam…
Egyik nap rendkívüli mód esett az eső.
Esett, zuhogott, dörgött. villámlott.
Régen az esőt esőnek láttam. Néztem, ahogyan peregnek az esőcseppek az ablakon, kint táncololtam az esőcseppek alatt vagy kirándultam, bőrig áztam az erdőben és néztem a haragos fellegeket, élvezve a nyári esőt illatát.
Rájöttem, hogy az esőt egy ideje nem esőnek látom. Az eső víz, ami élteti a testet, megöntözi a földet, vagy éppen ráömlik a friss betonra, megrohasztja a paradicsomot, átáztatja a tüzifát.
Az eső hirtelen csak arról szólt, ami a tanyához kapcsolódott a fejemben.
Álltam kint az esőben és hirtelen rájöttem, hogy elfelejtettem az esőt esőnek látni… így hát álltam tovább, amíg meg nem éreztem, ahogy szépen áztatja a ruhám.
Néztem a játszadozó felhőket és a sötétlő, viharos eget, ami nagy sebességgel közeledett felém. Hirtelen ideges lettem. Azt éreztem, hogy megcsaltak, elvettek tőlem valamit, ami régen fontos volt nekem. Majd rájöttem, hogy én felejtettem… Az esőcseppek lágyan összekapcsolódtak a könycseppeimmel és sietősen folytak tovább az arcomon, mintha együtt sokkal jobban tudták volna, merre is kell haladniuk.
Azokban a percekben eső újra eső lett.
Nőként szabadon a farmon?
Nehéz megállni, amikor a félelmek, nehézségek menni hívnak és amikor a feladatok hangosan követelőznek. Nőként az odaadás, segítés, gondoskodás mélyen munkálkodik bennem.
A valódi szabadságot mégis érdemes keresni. A csodásnak tűnő mesebeli és idilli pillanatok, amikor csak ülünk a lovon és fújja a hajunkat a szél részei a teljességnek, de csupán törékeny jelenetek az egész oltárán.
A szabadsághoz való kapcsolódás olyan harmóniát képes teremteni, amelyben az élet lépésről lépésre teljesedik ki, úgy hogy van családunk, feladataink, szerelmünk, kötelességeink, ugyanakkor ott vagyunk mi is a lágy női energiáinkkal és vad ősi tűzzel a testünkben, szívünkben.
A szabadság nem egy statikusan megtartható állapot, hanem egy folyamatban, tehát az életünkben újra és újra megtalálható kegyeletteljes pillanat.
A vágyainkat kapjuk, tanuljuk, örököljük.
A megélt nehézségek, hiányállapotok részei a teljesnek, ugyanakkor a boldogság állapota független tőlük, hiszen mindannyian megéltük már a lemenő nap fényében való elmélyülést, a frissen szedett paradicsom illatát, a vízen fodrozódó hullámok selymességét, vagy egy kis állat feltétlen szeretetét.
Akármi is történik velünk, körülöttünk ez pont úgy az örökségünk, mint a Föld. Érdemes kapcsolódni hozzá.
Önmagunk megismerése a kulcs.
Régi álmom egy női kör a vidéken élő nők között, ami támogatja, hogy minden nő megélhesse önmaga teljességét és a szabadságot!
Ebben a körben a nők nem csak kedves szavakkal, hanem tudásukkal, bölcsességükkel is segítik egymást és az örökségünk a Föld és elfeledettnek hitt értékeink megőrzését.
Együtt nevetnek, táncolnak és megfogják egymás kezét, ha arra szükség.
Egy olyan női kör ez, ahol tanulunk egymástól magot vetni, kosarat fonni, meghallgatjuk az útkereséssel együtt járó nehéz pillanatokat és mindenki hozzáteszi a közösséghez azt, amit mit tud és amit szeretne adni.
Egy olyan női közösség ez, ahol áldást kérünk eső helyett, hiszem ismerjük az életet. Ahol együtt táncolunk és sírunk, megéljük az érzelmeket és engedjük őket tovább menni a pillanatokat, hiszen nők vagyunk, akik érzékenyen együtt mozdulunk a természet ősi erőivel és bennük élő tápláló tűzzel.
